– Ez a ló nem pusztán egy ló számomra – mondta az érdeklődőknek –, hanem egy személy. Hogy adhatnék el egy személyt? Ő a barátom és nem a tulajdonom. Hogy adhatnék el egy barátot?
A férfi szegény volt, a kísértés pedig igen nagy, de nem volt hajlandó megválni a lótól.
Egyik reggel azonban nem találta paripáját az istállóban. Az egész falu összecsődült.
– Te, bolond öreg – csúfolták. – Megmondtuk előre, hogy előbb-utóbb el fogják lopni a lovadat. Annyira szegény vagy, hogy is remélhetted, hogy meg tudod védeni azt az értékes állatot? Jobban tetted volna, ha eladod. Akármennyit megadtak volna érte. Most aztán se ló, se pénz. Átok ül rajtad.
Az öregember így válaszolt:
– Ne ítélkezzetek túl gyorsan! Csak annyit mondjatok, hogy a ló nincs az istállóban. Egyelőre ez minden, amit tudunk, a többi csak ítélet. Honnan tudjátok, hogy átok van-e rajtam vagy sem? Mi alapján ítélkeztek?
A falubeliek visszavágtak:
– Ne nézz minket bolondnak! Lehet, hogy nem vagyunk filozófusok, de nem is kell nagy értelem ahhoz, hogy felmérjük azt, ami itt történt. Az a tény, hogy elment a lovad, egy átok.
Ismét megszólalt az öregember:
– Csak annyit tudok, hogy az istálló üres, nincs benne a ló. A többit nem tudom. Azt, hogy ez átok vagy áldás, senki sem tudhatja. Csak a dolgok töredékét látjuk. Ki tudja megmondani, mi következik ezután?
A falu lakói kinevették. Mindig bolondnak tartották az öreget. Ha nem lett volna az, már régen eladta volna a lovát, és felélte volna az árát. Ehelyett napról napra kaparta össze a betevőt. Most bebizonyította, hogy tényleg bolond.
Tizenöt nap múlva a ló visszajött. De nem egyedül tért ám vissza, hanem egy tucat vadlovat hozott magával! Ismét öszszecsődült a falu népe a favágónál, de most így beszéltek:
– Öreg, igazad volt, tévedtünk. Amit mi átoknak gondoltunk, az lényegében áldás volt. Kérünk, bocsáss meg nekünk!
Ő így válaszolt:
– Ismét túl messzire mentek. Csak anynyit mondjatok, hogy a ló megint itt van. Csupán azt állapítsátok meg, hogy egy tucat lóval jött vissza, de ne hozzatok elhamarkodott ítéletet! Honnan tudjátok, hogy ez áldás-e vagy sem? Most csak az események töredékét látjuk. Ha nem ismeritek az egész történetet, hogyan ítélkezhettek? Ha csak egy oldalt olvastok el, hogy tudjátok elbírálni az egész könyvet? Amit most ismerünk, az csupán egy részlet! Ne mondjátok, hogy ez áldás! Senki se tudja. Én meg vagyok elégedve azzal, amit tudok, és nem zaklat fel az, amit nem tudok.
– Talán igaza van az öregembernek – mondták. De magukban mégis azt gondolták, hogy nincsen. Úgy vélték, az, hogy tizenkét vadló csatlakozott a favágó lovához, csakis áldás lehet. Hiszen kevés munkával a vadlovakat be lehet törni, betanítani, és sok-sok pénzért eladni.
Az idős embernek volt egy fia. A fiatalember elkezdte betörni a vadlovakat. Néhány nap múlva leesett az egyikről, és mindkét lábát eltörte. A falu lakói megint eljöttek, és rögtön véleményt mondtak a történtek alapján.
– Igazad volt – ismerték el.– A tizenkét ló nem áldás, hanem átok. Egyetlen fiad eltörte mindkét lábát, és most öregkorodra nincs, aki segítsen neked. Most szegényebb vagy, mint valaha.
Az idős favágó ismét csak ezt mondta:
– Ne menjetek olyan messzire ítélkezésetekben. Csak annyit mondjatok, hogy a fiam eltörte a lábait. Ki tudja, hogy ez áldás-e vagy átok? Senki sem. Az egész kép töredékét látjuk csupán.
Néhány héttel később az ország háborúba keveredett a szomszéd országgal. A falu minden fiatalemberének be kellett vonulnia a hadseregbe. Csak az öregember fia kapott felmentést a balesete miatt. Az ellenség óriási túlerővel érkezett, s az emberek nagyon féltek, hogy soha többé nem fogják látni fiaikat. Ismét fölkeresték az idős favágót, sírva, jajgatva, mert elvitték drága fiaikat.
Megint megszólalt az öregember:
– Miért vontok le mindig következtetéseket? Senki sem tudja még, mi lesz. Csak annyit mondjatok, hogy a ti fiaitok elmentek a háborúba, az enyém pedig nem. Senki sem elég bölcs ahhoz, hogy megállapítsa, ez vajon áldás vagy átok. Csupán az Isten tudja.
Az idős favágó megelégedett azzal, amit tudott, és nem izgatta magát azzal, amit nem volt képes megérteni. Epiktetosz mondta: „Mindig meg vagyok elégedve azzal, ami történik, mert arra gondolok, hogy amit Isten választ, az jobb, mint amit én választanék.”
