Saturday, January 2, 2010

AZ ÖREGEMBER LOVA

Élt egyszer egy öregember, aki egy kicsi faluban lakott. Bár szegény volt, mégis mindenki irigyelte gyönyörű fekete lova miatt. Még a király is megkívánta az öregember kincsét. Az emberek jó pénzt megadtak volna a paripáért, de gazdája mindig visszautasította:

– Ez a ló nem pusztán egy ló számomra – mondta az érdeklődőknek –, hanem egy személy. Hogy adhatnék el egy személyt? Ő a barátom és nem a tulajdonom. Hogy adhatnék el egy barátot?

A férfi szegény volt, a kísértés pedig igen nagy, de nem volt hajlandó megválni a lótól.

Egyik reggel azonban nem találta paripáját az istállóban. Az egész falu összecsődült.

– Te, bolond öreg – csúfolták. – Megmondtuk előre, hogy előbb-utóbb el fogják lopni a lovadat. Annyira szegény vagy, hogy is remélhetted, hogy meg tudod védeni azt az értékes állatot? Jobban tetted volna, ha eladod. Akármennyit megadtak volna érte. Most aztán se ló, se pénz. Átok ül rajtad.

Az öregember így válaszolt:

– Ne ítélkezzetek túl gyorsan! Csak annyit mondjatok, hogy a ló nincs az istállóban. Egyelőre ez minden, amit tudunk, a többi csak ítélet. Honnan tudjátok, hogy átok van-e rajtam vagy sem? Mi alapján ítélkeztek?

A falubeliek visszavágtak:

– Ne nézz minket bolondnak! Lehet, hogy nem vagyunk filozófusok, de nem is kell nagy értelem ahhoz, hogy felmérjük azt, ami itt történt. Az a tény, hogy elment a lovad, egy átok.

Ismét megszólalt az öregember:

– Csak annyit tudok, hogy az istálló üres, nincs benne a ló. A többit nem tudom. Azt, hogy ez átok vagy áldás, senki sem tudhatja. Csak a dolgok töredékét látjuk. Ki tudja megmondani, mi következik ezután?

A falu lakói kinevették. Mindig bolondnak tartották az öreget. Ha nem lett volna az, már régen eladta volna a lovát, és felélte volna az árát. Ehelyett napról napra kaparta össze a betevőt. Most bebizonyította, hogy tényleg bolond.

Tizenöt nap múlva a ló visszajött. De nem egyedül tért ám vissza, hanem egy tucat vadlovat hozott magával! Ismét öszszecsődült a falu népe a favágónál, de most így beszéltek:

– Öreg, igazad volt, tévedtünk. Amit mi átoknak gondoltunk, az lényegében áldás volt. Kérünk, bocsáss meg nekünk!

Ő így válaszolt:

– Ismét túl messzire mentek. Csak anynyit mondjatok, hogy a ló megint itt van. Csupán azt állapítsátok meg, hogy egy tucat lóval jött vissza, de ne hozzatok elhamarkodott ítéletet! Honnan tudjátok, hogy ez áldás-e vagy sem? Most csak az események töredékét látjuk. Ha nem ismeritek az egész történetet, hogyan ítélkezhettek? Ha csak egy oldalt olvastok el, hogy tudjátok elbírálni az egész könyvet? Amit most ismerünk, az csupán egy részlet! Ne mondjátok, hogy ez áldás! Senki se tudja. Én meg vagyok elégedve azzal, amit tudok, és nem zaklat fel az, amit nem tudok.

– Talán igaza van az öregembernek – mondták. De magukban mégis azt gondolták, hogy nincsen. Úgy vélték, az, hogy tizenkét vadló csatlakozott a favágó lovához, csakis áldás lehet. Hiszen kevés munkával a vadlovakat be lehet törni, betanítani, és sok-sok pénzért eladni.

Az idős embernek volt egy fia. A fiatalember elkezdte betörni a vadlovakat. Néhány nap múlva leesett az egyikről, és mindkét lábát eltörte. A falu lakói megint eljöttek, és rögtön véleményt mondtak a történtek alapján.

– Igazad volt – ismerték el.– A tizenkét ló nem áldás, hanem átok. Egyetlen fiad eltörte mindkét lábát, és most öregkorodra nincs, aki segítsen neked. Most szegényebb vagy, mint valaha.

Az idős favágó ismét csak ezt mondta:

– Ne menjetek olyan messzire ítélkezésetekben. Csak annyit mondjatok, hogy a fiam eltörte a lábait. Ki tudja, hogy ez áldás-e vagy átok? Senki sem. Az egész kép töredékét látjuk csupán.

Néhány héttel később az ország háborúba keveredett a szomszéd országgal. A falu minden fiatalemberének be kellett vonulnia a hadseregbe. Csak az öregember fia kapott felmentést a balesete miatt. Az ellenség óriási túlerővel érkezett, s az emberek nagyon féltek, hogy soha többé nem fogják látni fiaikat. Ismét fölkeresték az idős favágót, sírva, jajgatva, mert elvitték drága fiaikat.

Megint megszólalt az öregember:

– Miért vontok le mindig következtetéseket? Senki sem tudja még, mi lesz. Csak annyit mondjatok, hogy a ti fiaitok elmentek a háborúba, az enyém pedig nem. Senki sem elég bölcs ahhoz, hogy megállapítsa, ez vajon áldás vagy átok. Csupán az Isten tudja.

Az idős favágó megelégedett azzal, amit tudott, és nem izgatta magát azzal, amit nem volt képes megérteni. Epiktetosz mondta: „Mindig meg vagyok elégedve azzal, ami történik, mert arra gondolok, hogy amit Isten választ, az jobb, mint amit én választanék.”

Saturday, December 19, 2009

Ha a Biblia lenne a mobilom?

Olvastam valahol...

Ha a Biblia lenne a mobilom?


Mi lenne, ha a Bibliánkat úgy kezelnénk,
mint ahogy a mobilunkat?
Mi lenne, ha mindig magunkkal hordanánk?
Mi lenne, ha mindig visszafordulnánk érte, ha otthon felejtettük?
Mi lenne, ha az igékre úgy néznénk, mint az sms-ekre?
Mi lenne, ha ajándékként adnánk?
Mi lenne, ha vészhelyzet esetén elsőnként ezt vennénk elő?
Mi lenne, ha úgy tekintenénk rá,
hogy nem tudunk nélküle élni a mai modern világban?

Mert a Biblia olyan, mint a mobilunk. Összeköt Istennel, ezáltal is tudunk Vele kommunikálni, aki ezen keresztül is
válaszol.

És miért jobb a Biblia, mint a mobil? Mert soha nem kell a térerő miatt aggódnunk, ugyanis Jézus Krisztus a
kereszthalálával megteremtette a 100%-os lefedettséget az egész Földön és kiontott vérével aláírta azt a
szerződést, mely örökre szól, és állja minden számlánkat, így ingyenesen hívható...

Tuesday, October 20, 2009

A modern farizeus

Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik fiatal, a másik idős:

A fiatal megállt, és így imádkozott magában:

- Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: életunt, panaszkodó, vagy mint ez az idős is: csak megszokottságból imádkozó, kákán is csomót kereső. Új énekekkel dicsérlek nap mint nap, elmegyek minden konfira …

Az idős pedig térdre borulva, szinte magába roskadva így szólt:

- Istenem! Elfáradtam a hitharcban, légy irgalmas hozzám.

“Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, akipedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik idős, a másik fiatal.

Az idős meghajtotta fejét, és így imádkozott magában:

- Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: könnyelmű, vagy mint ez a fiatal is: pillanatnyi hangulatok mozgatta, a gyülekezeti élet rendjét nem ismerő. Egész életemben tiszteltem nevedet, naponta imádkozom gyermekeimért és unokáimért…

A fiatal pedig az előtérben állva, még hátul sem akart leülni, hanem csendben így szólt:

- Istenem! Látod, milyen üres nélküled az életem, légy irgalmas hozzám.

“Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, akipedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik karizmatikus, a másik konzervatív.

A karizmatikus felemelte kezét, és így imádkozott:

- Istenem! Dicsőítelek téged, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek : Szentlelked kenete, áldásod nélküli, látszat hívő, vagy mint ez a konzervatív is. Böjtölök, éjszakákon át imádkozom, naponta bizonyságot teszek az embereknek …

A konzervatív pedig távol állva, még fejét sem akarta felemelni, így szólt:

- Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!

“Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, akipedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik konzervatív, a másik karizmatikus.

A konzervatív kezét összekulcsolva megállt, és így imádkozott magában:

- Istenem! Hálát adok Neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember : érzelmektől hajtott, csak szájjal dicséretet mondó, újdonságokat hajhászó, vagy mint ez a karizmatikus is. Ismerem igédet, a Baptista hitvallást, segítem a rászorulókat…

A karizmatikus pedig távol állva, könnyes szemmel így szólt:

- Istenem! Megérintettél, és most egész életem átformáló munkádra vár.

“Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, akipedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik presbiter, a másik vállalkozó.

A presbiter időben érkezett és csendben így imádkozott magában:

- Istenem ! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: a vasárnapot ágyban töltő, megbízhatatlan, vagy mint ez a vállalkozó is. Szolgálok neked, látogatom az időseket, néped gondja – baja a vállamon.

A vállalkozó pedig megkésve és fáradtan, fejét a padra hajtva így szólt:

- Istenem! Szétfolynak dolgaim, légy irgalmas hozzám!

“Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, akipedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”
Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik vállalkozó, a másik presbiter.

A vállalkozó megkereste helyét, és így imádkozott magában:

- Istenem ! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: akiknek csak beszédben áll Isten országa, az élet sűrűjében tapasztalatlan, vagy mint ez a lelkipásztor/presbiter is. Üzleti dolgaimat Igéd szerint végzem, és az én adományaimból épült ez az imaház…

A lelkipásztor/presbiter pedig felment a szószékre, és csendben így szólt:

- Istenem! Nem vagyok méltó, hogy Igédet hirdessem, de fogadj el irgalmadból.

“Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, akipedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”
Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik újonnan megtért, a másik régi hívő.

Az újonnan megtért örömmel jött, és így imádkozott magában:

- Istenem ! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: boldogtalan, céltalan, vétkek között élő, vagy mint ez a régi hívő is. Megtértem, bemerítkeztem, Igéd naponta szól hozzám és irányt mutat…

A régi hívő pedig szokásos lépteivel jött, és magában ezt az éneket dúdolta:

- „Üres kézzel menjek – é el, s álljak úgy az Úr előtt?”

“Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, akipedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik régi hívő, a másik újonnan megtért.

A régi hívő megállt, és így imádkozott magában:

- Istenem ! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember : tékozló, Igéd mélységeit nem ismerő, vagy mint ez az újonnan megtért is. Próbára tettek nehéz időkben, és nem tagadtalak meg, megbecsülnek testvéreim is.

Az újonnan megtért pedig a hátsó padban ült le, és szemét egyszerűen behunyva egy pillanatra így szólt:

- Istenem! Friss fogadalmaim a kísértések között pillanatok alatt szétporladtak, légy irgalmas hozzám.

“Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, akipedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”


Érdekes, nem?

Friday, December 26, 2008

Karácsony képekben

Szenteste Erwinéknél voltunk, megkántáltak a fiatalok. Szépen hangzott a lépcsőházban az ének. Első napján anyósoméknál volt együtt a nagy család. Sajnos, családi nem készült, de az ünnepi ebéd fenséges volt. A feketeerdő torta igen izlett a családnak.

Monday, August 18, 2008

Laci és Bea mennyegzője

"Elég volt. A vágyakozással és könnyekkel átitatott távollétből elég volt. Ezen a nyáron Laci hazajön és Bea befejezi a tanulmányait..." Igy is volt. Augusztus 17.-én Kolozsváron együtt örültünk velük esküvőjük alkalmából. Ime egy néhány kép a boldog fiatal párról


Mielőtt kimondod a boldogitó IGEN-t


Jó, kényelmes, és nem választ el Tőled semmi...


Az ifjú pár


A királyi mennyegző gazdagon megterített asztala

Thursday, August 14, 2008

Filmajánló: A misszió

„A misszió” az 1750-es madridi szerződést körülvevő eseményeken alapul, melyben Spanyolország átengedte Portugáliának a jezsuita Paraguay egy részét. A film mesélője, „Altamirano” 1758-ban utólagos bölcsességgel beszél megfelelve a valódi andalúziai Luis Altamirano jezsuita atyának, akit 1752-ben Paraguayba küldtek, hogy területeket ruházzon át Spanyolországtól Portugáliának. Hét misszió átadását felügyelte a Río Uruguay déli és keleti részén, melyeket guaranik és jezsuiták építettek az 1600-as években. „Kártérítés” képpen, Spanyolország minden missziónak 4000 pezót ígért vagy kevesebb, mint 1 pezót a hét misszió mindegyik, kb. 30 000 guaranijának, miközben a megművelt földeket, az állatállományukat és az épületeket legkevesebb 7-16 millió pezóra becsülték. A film tetőpontja az 1754–1756-as guarani háború, mely alatt a történelmi guaranik otthonaikat védelmezték a madridi szerződést teljesítő spanyol-portugál erőktől. A filmhez újra felépítették a hét misszió egyikét, a São Miguel das Missõest.

A filmben szereplő vízesés kapcsolatot sugall ezen események és a régebbi missziók története között, melyeket 1610 és 1630 között alapítottak a Río Paranapanemán, a Guairá-vízesés felett, ahonnan pauloi rabszolgaportyák menekülni kényszerítették a guaranikat és a jezsuitákat 1631-ben. A csata a film végén felidézi az 1641-es 8 napos mboboréi csatát, melyet egyaránt vívtak szárazon és vízen, csónakokban, s melyben a jezsuiták által szervezett, felfegyverkezett guarani erők megállították a pauloi portyázókat.

Sunday, August 10, 2008

Esküvő Aradon

Kis Juhász Zsolti és Melinda esküvojén vettünk részt szombaton. Zsúfolásig megtelt az imaház vendégekkel, nekem csak az udvaron jutott hely. Néha egy-egy énekfoszlány vagy a pengetos zenekar dallamai eljutottak hozzám is. A szépen megterített ünnepi asztalhoz letelepedtünk többen is Temesvárról. Fiatal zenészek által összeállított acapella, playback és élo zene tette élvezetessé az estét. Ime egy kép róluk: